Néha egy emberöltőnek kell eltelni és szép hófehérre megöregedni, hogy megértsük: micsoda érzések
rejtőznek akár egy egyszerű, mindennapos cselekedetben is.
Valamikor réges-régen, amikor az emberek még tiszta szívvel tudták egymást szeretni, -ahol az adott paraszti parolának,
szónak, százszor nagyobb becsülete megbízhatósága volt mint ma a legrangosabb cifra banki pecsétnek,- ..onnan származik ez a történet.
Egyszerű embernek született nagyapám.
A másét soha el nem kívánta, még a közösét sem, pedig volt olyan idő, amikor abból jussolni nem számított szégyellni való bűnnek.
Hordta is jó néhány.
Éjszakánként valóságos sáskajárást lehetett látni a beért máléföldön, -elvittek mindent aminek odahaza egy rozsdás szegnél nagyobb értéke, haszna volt.
Gyarapodtak szépen.
Nagyanyám ha óvatosan megpendítette apónak, mi is beállhatnunk a sorba, az öreg kivette a pipáját a szája sarkából és csak annyit szólt -jéghidegen.
..máma többet nem beszélünk.
Egyszer ért lopáson. Olyan nyolcéves forma lehettem, amikor a disznóknak szánt csorbáka helyett a frissen kaszált lucernásból tömtem meg a gazhordó ponyvát.
Visszavitette velem a helyére, pedig egy óra járásnyira esett tőlünk. Még a kerülő is pártom fogta akivel összehozott a sors a kálváriával felérő utamon, mondván; bár csak ez lenne a legnagyobb bűn ami itt megesik.
..de az öreg hajthatatlan volt.
Hazafelé jövet egyfolytában náspángolt a kis csatos szíjával.
Nem haragudtam érte, pedig kutyásul fájt az a verés. Megmaradtunk büszke szegényeknek, amibe néha az is fejtörést okozott, mi kerüljön az asztalra.
Ám nagyanyámat valami csudálatos tehetséggel látta el az Úristen, mert a legegyszerűbb hagymalevese is olyan finomra sikeredett, amilyet ma a neves éttermekben se lehet kapni.
Húst csak vasárnaponként láttunk.
Télen apót sokfelé hívták böllérkedni, -ha az idő tavaszra váltott, akkor a mamó kotlósai költötte csirkéiből készült étel tette széppé a napot.
Hatan ültük körbe az asztalt, ám az ebédre rendre csak egy szárnyast szánt. Nem pocsékoltunk.
Nagyapó szerint az éhes has puliszkával is jóllakik, a hús csak a szemnek való.
Mindig nagyanyám osztotta szét a porciót.
Valóságos szertartással járt. Pont délben, amikor megszólalt a rádióban a magyar nóta, ott kellett ülni együtt a családnak.
Az a régi vasárnap nagyon beleívódott az emlékeimbe.
Odakint meleg zápor paskolta az udvart, a sarkig nyitott ajtón beérzett a finom eső, és az ázott por illata.
Az udvari tócsákban buborékokat vertek a sűrűn ömlő nagy cseppek.
Ez megtart, mondta apó. A bugyborékos sokáig itt marad.
De nem baj, jó a szőlőnek. Bor is kell a télen, igaz?
Igaz, -feleltem. A nagy hidegben apó mindig tett a teámba egy kis vinkót.
Szerinte attól jobb lett az íze, én inkább csak valami ecetest éreztem rajta.
Akkor csak essék,- adta áldását az időre.
Mint ha az Isten is ránk figyelt volna, egyszerre kividámodott az ég, az aranyló napsütés alatt egyre vastagabb pászmákban jött az áldás.
Nagyanyó leszedte a levesestálat, a helyére tette a régi porcelánban a nokedlit, benne a pörköltnek készített csirkével.
A tésztát mindenki maga szedte, kedvére, de a húst ő osztotta -érdem szerint.
Mi, gyerekek kaptuk a szárnyát, a felnőttek a combokat, és apónak jutott a melle.
Nagyanyám óvatosan tette az öreg elé.
Az ránézett a tányérra, majd nagyanyámra. ..hát maga? Nem eszik?
Én mán ettem felelte mamó. Egy falás sem menne belém.
Na, egyen. Kell a szőlőbe holnap az erő.
Az kell, húzta össze a szemöldökét az öreg.
De hányszor mondjam még el, hogy nem szeretem ezt a száraz húst.
Vegye el előlem. Tán azt akarja hogy megfulladjak?
Mondhatom, hamar a halálom kívánja!
Adja a csirkenyakát. Azt inkább elszopogatom.
Mi, gyerekek hamar végeztünk a magunkéval.
Apó olyankor megkérdezte: na, megenné valaki közületek ezt a maradékot?
Hevesen bólogattunk. Két szép egyenlő részre osztotta köztem, meg a kis öcsém közt.
Soha fel nem tűnt, hogy nagyapó minden vasárnap visszateszi a neki szánt legjobb falatot, és egy mamót való korholás után,…az rendre mi elénk kerül.
Telt múlt az idő, -apó nagyon elvénült.
Az egykori kisgyerekből én is deresedő férfiemberré lettem.
Egy tavaszi záporesős napon, ami pont olyan volt mint az régmúlt vasárnapi, végleg leesett a lábáról öregapám.
Megnézte a doktor. Csak a fejét csóválta.
Mi van vele? Faggattam amíg a kapuig kísértem.
Eljött az ideje.
Beutalhatom a kórházba, de csak rosszat teszünk vele.
Nem jó idegen helyen meghalni.
Segíteni ott sem tudnak többet rajta mint ti. ..legyetek mellette. Na, Isten áldjon. Szólj, ha bekövetkezik.
Csendben, erőtlenül feküdt az öreg. Talán, tudta is, hogy nem sokáig marad velünk.
Egyszer váratlanul megszólalt.
..fiam, add ide a kezed.
Szeretném ha azt a verést megbocsátanád, amit gyerekként reád mértem.
Akkor azt tartottam helyénvalónak, hogy megjegyezd és emberré nevelődj.
..jobban fájt az nekem, hidd el.
Mindig bántott egész életemben ha rád néztem, csak nem mondtam.
Jól van apó, feleltem a könnyeim nyelve.
Nincsen semmi baj. Hozzak magának valamit? Kíván inni, enni?
Rég elment öreganyámat említette akiről már évek óta nem beszélt.
Szólj nagyanyádnak, csináljon nekem… egy kis ennivalót.
Olyat mint régen, vasárnaponként.
…nokedlit, mellehúsával. …tudod, hogy azt szeretem.
Ma már én is vénülő korba értem.
Odahaza ha körbe üljük az asztalt, és végig nézek az orgonasíp módra nőtt gyerekeken, mindig nekik hagyom a mellehúsát.
Nagyapónak arra a vasárnapi tanításra emlékezve, nem kérem csak a sokat látott öregeknek való csontosát.
