Ebben az országban, de talán még a világon is, rengeteg okos ember van. Nem értek a focihoz, viszont minden meccs után azzal szembesülök, hogy rengetegen igen. Csak ők valamiért nem fociznak. Talán a talajban futó vízerek miatt lehet, biztos nem hívtak drótos embert mikor a focipályák helyét kimérték, mert mindig a pálya mellett lehet a legjobban érteni a focihoz. Pedig mennyivel jobb lenne, ha legalább az egyik térfélen nem zavarnának be azok a vízerek, és a tudás valahogy inkább ott jelenne meg, és nem a szotyizópadok környékén.

Aztán jött a vírus, és már megint azzal szembesültem, hogy rengeteg az okos ember. Nem csak a focihoz, de a vírusokhoz is tökéletesen értenek. Ez a tudás ráadásul nem olyan összeolvasott tudás, ez olyan belülről fakadó, természetes tudás. Én meg csak pislogok bután, a megválaszolatlan kérdéseimmel. Valamit azért én is tanulok, ha mást nem is, akkor legalább annyit, hogy ez a zsigeri tudás nem specifikus. Mindenre jó, mindenre való. Bármire. Bár én is ilyen okos lennék…

Már meg sem lepődöm azon, hogy a háborúkhoz is mindenki ért. Hát már hogy a viharba ne értene, ugyanaz a belső, zsigeri, univerzális tudás itt is működik.

Vasárnap van. Szép napsütéses tavaszi vasárnap. Mi mást tehetnék egy ilyen nap, minthogy hallgatom a rádiót. Na nem csak úgy magában, mert hát az mégis csak unalmas lenne, így hát metszem közbe a szőlőt, az őszibarackot, meg a szedret amire ősszel nem jutott idő. A szeder sor végében évről évre kihajt egy szilvacsepje. Haragszok rá. Egy nyár alatt úgy el tud terebélyesedni, hogy baltával kell kivagdosnom, és teljesen elnyomja a szedret. Van, hogy a kerítésbe is belenő. Nyomja, feszíti. A csákány nincs nálam, mert ugye metszek, de nálam van a nagy ágvágó, így hát amilyen mélyen csak tudok, alávágok. Közben híreket mondanak. Háború. Aztán ránézek a csepjére és az jut eszembe, most melyikünk az agresszor? Én, aki kivágom, vagy ő, aki odanőtt. Kié az a darabka föld? Az enyém, vagy az övé? Őt is Isten teremtette oda valamilyen tervvel, mert véletlenül nem történik semmi. De én sem hagyhatom, hogy a saját munkám kárba vesszen, nem hagyhatom, hogy elnyomja a szedremet. Melyikünk az agresszor? Nem tudom. Bár okos lennék. Akkor tudnám. Néhány éve, erősen benőtte már a kerítést. Akkor nagy munkával kipucoltam, aztán úgy döntöttem, ha ennyire élni akar, hát éljen. Egy szép egyeneset meghagytam, és oltottam bele barackot. De nem nyugszik. Nem tud békében élni a szederrel. Nem hajlandó elfogadni, hogy az a terület a kettőjüké. Nem miattam, nem én döntöttem el, hogy nekik ott kell együtt élni, hanem a Jóisten. Így hát fogom az ágvágót, és lelkiismeret-furdalás furdalás nélkül nekiesek. Én az agresszor. De az is lehet, hogy csak a szedremet védem. Azt hiszem, ez nézőpont kérdése. Talán nem is jelenthető ki egyértelműen. Én legalábbis nem tudom, mert én nem vagyok okos. Nem úgy, mint egy ismeretlen ismerősöm.

Van egy ismeretlen ismerősöm, akit azért hívok így, mert csak én ismerem őt. Jútyuber. Milyen szép szó… Szóval videókat készít, nem témaspecifikusan, csak úgy, pont ahogy én írom itt az agymenéseimet, csak ő talán lusta írni, vagy így kényelmesebb neki, vagy kitudja. Évek óta követem. Élt Amerikában, termesztett banánt, aztán nemrég hazaköltözött Székelyföldre és ott építget egy tanyát. Most leállítottam a követését. Ő is okos. Sokkal okosabb mint én, ugyanis ő sziklaszilárdan tudja, hogy ki az agresszor. Én meg nem. Persze én is tudhatnám, mert megmondják, naponta többször is, de én valahogy nem szeretem az előregyártott dolgokat. Nem szeretem, ha egy ételre azt írják, hogy finom. Majd megkóstolom és eldöntöm. Jobban szeretek kérdezni, legtöbbször magamtól, aztán azokat a kérdéseket a lehető legtöbb oldalról megválaszolni. Persze a legtöbb esetben nincs válasz, csak újabb kérdés, és egyre több. Jó kis viták ezek, ütköznek az érvek, még sincs harag a végén.

Aztán a rádióban előkerül egy szakértő. A szakértők a kedvenceim. Úgy is definiálhatnám őket, hogy ők azok, akik egy adott témában a leghitelesebben tudnak hazudni, vagy hülyeségeket mondani. No azt mondja a szakértő, hogy ha azt vesszük észre a gyereken, hogy lelkileg megviseli a háború, akkor dögönyözzük meg, csiklandozzuk meg, vagy valamilyen más módon bírjuk nevetésre, mert a nevetés kitűnő stresszoldó. Aztán meg azt mondja, hogy a gyerek nem hülye, csak kicsi. És ő szakértő. Okos. Én meg buta, mert ugye azt minden okos tudja, hogy az nem jó, ha homokba dugjuk a fejünket, de a gyerek fejét nyugodtan dugjuk csak bele, mert nem hülye, csak kicsi, és én vagyok az, aki itt nem látja át a logikát. Szerintem sem hülyék a gyerekek, sőt, talán még jobban kételkednek a kész dolgokban mint mi, akiket gyúrnak (dögönyöznek, csiklandoznak) már egy ideje. Ezért is teszik fel újra és újra a kérdést, hogy „de miért”, még akkor is, ha mi úgy gondoljuk, hogy már teljesen tökéletes választ adtunk nekik. Nekik mindig van még egy kérdésük. Talán velem is ez lehet a baj. Talán nem nőttem még fel, talán még mindig gyerek vagyok, mert nekem is mindig van még egy kérdésem.

Az agresszor oroszok megtámadták Ukrajnát. De miért? Mert Putyin vissza akarja állítani a Szovjetuniót. Ez a kész, előre legyártott válasz. Az egyik oldalról. A másik oldalról meg az, hogy azért, mert az ukránok évek óta gyilkolják az ukrajnai orosz kisebbséget. De miért? Mint mondtam, nem szeretem, mikor tálcán teszik elém, hogy mit gondoljak. Bárki is legyen az. Ha kicsit elgondolkodunk azon, hogy miért akarom visszaszorítani a szilvacsepjét, akkor vonhatunk némi párhuzamot. Azért mert a szeder számomra értékesebb mint a vadszilva. A világon szinte mindent az érdek, a valamilyen érték/haszonszerzés irányít. Úgy is mondhatnánk kicsit leegyszerűsítve, hogy a pénz. Teljesen természetes, hogy ez alól a háborúk sem kivételek. Persze, mindig van egy casus belli, aztán mindig van egy érzelmileg feltüzelt embertömeg akik kiszolgálják a célt, általában ők lesznek a vesztesek, és végül mindig vannak győztesek is. Aztán azt is tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják, így aztán a valódi okok már ritkán derülnek ki. Egy háború mindig annyi áldozattal, annyi veszteséggel jár, hogy a szemben álló felekben annyi sérelem gyűlik össze, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy nem a másik volt a hibás.

De ki lehet egy háború valódi kirobbantója? Bármennyire is gondolkodom, nem tudom megmondani. Azt viszont sejtem, hogy a nyertesek közt kell keresgetni. Nem a győztesek, hanem a nyertesek közt. Azok közt, akik profitálnak a háborúból. Véráldozat nélkül. Azok, akik csendben, a háttérből, segítségnek álcázva pénzt csinálnak belőle. Pénzt mindenből lehet csinálni. Persze, munkából is, de az igazi pénzek nem ebből származnak. Ettől sokkal nagyobb pénz van a fegyverek eladásában, de még a különböző válságokban is. A mai napig 4 millió ukrán menekült el a hazájából. Ez még legalább duplázódni fog. Jelentős részük megy nyugatra. Azoknak pedig egy jelentős része sosem fog hazatérni. Az, aki talál magának megélhetést nyugaton, az maradni fog, és természetesen hiányozni fog otthonról. A nyersanyagon is hatalmas pénzeket lehet kaszálni. Oroszországból folyamatos a gázszállítás, és már azt is elfogadta az EU, hogy az energiahordozókra nem fognak kiterjedni a szankciók. Ettől függetlenül minden drágul. Rohamosan. Függetlenül attól, hogy nincs hiány. Aztán ugyanezt el fogjuk játszani a gabonával is, és még ki tudja mivel és meddig.

Hogy ki lesz a nyertes? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy ki lesz a vesztes. A legnagyobb vesztes. Az ukrán nép (amibe most mindenkit számoljunk bele, aki azon a területen él). Ők hamarosan megélik a saját Trianonjukat területi, gazdasági, és demográfiai értelemben is. Az ország egy része az egyik oldalra fizet majd, egy másik része meg a másik oldalra, közben elveszítik lakosságuknak legjobbjait, kit a harcmezőn, kit a befogadó országokban. Mások meg szépen teletömik a zsebüket, és közben együttérzően bólogatnak. De persze ez csak fikció, mert én buta vagyok. Ha okos lennék, akkor egyértelműen tudnám ki kicsoda a történetben, és ki az agresszor.

Úgy szeretnék én is okos lenni… Nem. Nem szeretnék. Jó nekem bután is.