Sokan mondják, hogy milyen szép az ősz, a tarka levelek, a köztük átszűrődő, már kevésbé erőteljes de még melengető napfény. Mások a nyárra esküsznek. A szinte soha véget nem érő nappalokra, a melegre, a strandra, a bulikra. Olyan is van, aki a telet szereti. A csendben hulló hópelyheket, a kályha melegét, a forró tea gőzét.

Nem is tudom. Én mindig a tavaszt szerettem. A tavaszt, azon belül is az áprilist. Abban benne van minden. Az egész év. Mikor ránézek a virágba borult cseresznyefára, mintha karácsony este lenne, és hópelyhek pihennének az ágakon. Amikor meglibben a szél, és a szirmok a földre hullanak, mintha Holle anyó rázná a dunnáját. És az illatuk… A sarjadó fű, a tulipánok, a nárciszok mint a nyár hírnökei ringatják nehéz fejeiket, bólogatva, igen, itt vagyunk, élünk. Délelőtt már jólesően melegít a nap, mintha már tényleg nyár lenne, de még nem éget. Esténként, ha kicsit borúsabb az ég, a novemberi esték köszönnek vissza.
Amerre nézek, mindenfelé új élet sarjad. A magok kibújnak a földből, a fázós madarak dalra kelnek, a még fázósabbak visszatérnek. Újjászületik minden, amit ősszel elvesztettünk. Mert semmi sem vész el, csak megpihen. Aztán visszatér, még ha nem is pont olyanként mint előtte, de mindig minden visszatér.

„Nem halott az, mi fekszik örökkön,
A halál sem ér át végtelen időkön.”