Szeretném megköszönni mindenkinek aki ma valamilyen formában felköszöntött! Csipogott a Facebook, a Messenger, a Viber, a Signal, és sokan személyesen köszöntöttek. Volt aki így is, úgy is. 🙂 Olyanok is, akikre nem is számítottam, de olyan is volt, aki elfelejtett. Nem gond. Tényleg nem az. Én is sokszor sok mindent elfelejtek, ez egy ilyen sietős világ, de ezen semmi nem múlik, ez miatt biztosan nem neheztelek senkire.
Megosztanék néhány gondolatot, hátha valaki hasznosít belőle valamit. Tudjátok, szeretek röviden és tömören fogalmazni, így lesz ez most is. 😉
42 év. Nem sok, nem kevés, és még csak nem is kerek. Egy valamit viszont biztosan jelez, az idő múlását. Érdemes minden évben legalább egyszer, legalább ilyenkor megállni, és elgondolkodni, többek lettünk-e az elmúlt évben. Nem anyagi értelemben, mert azért 40 után az embernek azzal nem árt tisztában lennie, hogy az anyagiak jelentik talán a legkevesebbet az ember életében. Persze jó ha van, de a sorrendben igencsak a sokadik helyen áll. Nehezen vesszük észre azokat a dolgokat, amik megelőzik az anyagiakat, legtöbbször csak akkor ha azok már nincsenek. Amikor elkezdenek hiányozni.
Az ember élete múlik vagy inkább telik. Talán jobb is ez a szó, mert ez már magyarázatot ad arra is, hogy mi lenne az élet célja. Nem az, hogy elmúljon, hanem hogy teljen. Töltődjön, telítődjön, hogy aztán egyszer majd egész, tele legyen. Tapasztalással, a tapasztalásból tudással. Ugye milyen zseniális ez a magyar nyelv? Sok minden van, amit az ember különböző korszakaiban másképp lát. Én most egy szerencsés korszakban vagyok, mert se fiatal, se öreg nem vagyok. Persze, a 10 évesnek öreg vagyok, a 70-nek meg fiatal. A változás viszont itt is jól tapintható.
Nehéz a mai világban bölcsességekre szert tenni. Egyrészt egyre kevesebben vannak akiktől lehetne, másrészt nincs rá idő, harmadrész ma nincs társadalmi elvárás a bölcsességre. Azért a józan gondolkodású ember igyekszik a tapasztalatait gyűjteni, azokat részben mint szűrőket, részben mint különféle lencséket a szeme elé tenni, hogy minél élesebb képet lásson az őt körülvevő világról.
Én is próbálom ezeket a szűrőket-lencséket gyűjtögetni, rakosgatni, és időnként egyet-egyet ki is kell cserélnem, mert hamis képet ad. Így van ez jól. A világ változik, mi is változunk, nem biztos, hogy egy új kérdésre is jó a régi válasz, vagy új képhez a régi lencse.
Van néhány lencse a készletemben, amit le kellett az évek során cserélnem, és most egészen másképpen látok nélkülük.
Az első határozott meggyőződésem az volt, hogy minden ember jó. Ez megdőlni látszik. Nem mindenki jó, és lehet ezen vitatkozni, lehet kérdezgetni, hogy de miért, de sokkal egyszerűbb tudomásul venni és tovább lépni.
A második határozott meggyőződésem az volt, hogy ha az ember tehetséges, akkor sikeres is lesz. Ma már ezt sem gondolom így, a tehetség és a siker nem szinonimák. Lásd az előzők miatt.
Harmadszor azt is gondoltam, hogy a siker kulcsa az az, hogy az emberek elismerjenek, elismerjék azt amit csinálsz, és ehhez sokat kell dolgozni. Bizony ez is egy nagy lufinak bizonyult. Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene törekedni tisztességgel helytállni minden élethelyzetben, de aki normál üzemmódodban nem értékel, az nem fog máshogy sem. Annak tehetsz te bármit, sosem fog téged elismerni. A slusszpoén pedig az, hogy nem is kell, mert semmi szükséged rá. Egyáltalán nem fontos, hogy ki mit mond vagy gondol rólad. Az egyetlen ami számít, hogy te mit gondolsz magadról. Te megtettél mindent ami tőled telt? Meg. Akinek meg az kevés, az menjen Kukutyinba zabot hegyezni, vagy ahová akar. Semmi szükséged arra, hogy mindenkinek megfelelj. Véleményed van, de nem mondod el, mert hátha valakinek nem tetszik? És akkor mi van? Elmondod, leírod, aki akarja meghallgatja vagy elolvassa, és egyetért vagy nem. Ennyi, lehet tovább ballagni. Azért hallgatni, nem vállalni a konfrontációt, lapítani a fűben, tűrni, elviselni mindent, hogy nehogy valaki megsértődjön, és többé ne szóljon hozzád, az a legnagyobb butaság. Mitől kellene félned? Hogy a végén majd egyedül maradsz? Ha így van, akkor már rég egyedül vagy, csak még nem tudsz róla. És ez nem a tolerancia hiánya. A tolerancia nem azt jelenti, hogy aláveted magad mások akaratának, hanem, hogy elfogadod azt, hogy más bizonyos dolgokat másképp lát. Mert neki más lencsék és szűrők vannak a szeme előtt. De nem kell úgy látnod mint ők, csak fogadd el, hogy ők másképp látnak. Aztán ha a 2 látószögnek van metszéspontja akkor jó, ha meg nincs, akkor meg Auf Wiedersehen (ahogy a részeg orosz mondaná).
Hasonló ez, mint amikor valaki szereti a növényeket, és gyomlál a kertben. Nem siratja senki a gyomokat, pedig azok is növények, és gond nélkül kihúzgálja a disznóparéjt a paradicsom közül, hogy a korlátolt mennyiségű víz, napfény, tápanyag annak a növénynek jusson, amelyik viszonozza a gondoskodást. Ugye, hogy egy kert mennyi mindenre megtanít? Nem kell ennek másképp lennie az emberekkel sem. Lehet eltérő álláspontokat ütköztetni, érvelni, és abból még az is kijöhet, hogy belátod, te tévedtél, de olyan versenyen elindulni, ahol már kihirdették az eredményt, semmi értelme. Ahol úgy emelik a lécet ahogy te ugrasz, ott csak úgy nyerhetsz, ha nem ugrasz. Mindig voltak és lesznek is olyanok, akik megvannak győződve arról, hogy tudják, neked mit és hogyan kellene csinálnod, és nem csak tudják, de szinte követelik, hogy csináld azt és csináld úgy. Aztán ha nem jött be, akkor természetesen te csináltad rosszul, ha meg bejön (ami nem történhet meg, mert akkor megdől a teória, hogy te mindent csak rosszul csinálhatsz), akkor tartják a markukat, mert ők mondták. Mire is mennél nélkülük… Szomorú, de csak elsőre. Fiatalon az ember még azt gondolja, hogy mindenen és mindenkin tud változtatni. Pedig nem, és nem is kell. Mindenki olyan, amilyennek a Jóisten megteremtette, és nem ok nélkül olyan. Neki az a szerepe ebben a forgatókönyvben. Nagy a világ, elférünk benne.
Ma már csak jókat mosolygok azon, amikor valaki töröl az ismerősei közül, vagy „kitagad a családból” (mintha ő lenne a család egy személyben), csak mert én nem azt gondolom amit ő. Nekik még nagyon kevés lencséjük-szűrőjük van, de ha valakinek ennyin múlik a kapcsolat, azt el kell engedni. Nem haragból, nem lenézésből, nem közönyből, hanem pusztán azért mert a megírt mínusz 42 év sokkal kevesebb attól, hogy az ember pazarolja.
Észre kell venni, meg kell tanulni megkülönböztetni a paradicsomot a disznóparéjtól, és az energiát abba kell fektetni, azt kell karózni, öntözni, mert mikor az érés ideje eljön, annak a termését tudod majd betakarítani, annak a magját tudod majd újra elvetni, és azzal tudtok majd szimbiózisban élni.
A disznóparéj csak gaz. Még akkor is, ha az új trendeknek megfelelően már azt is van aki megeszi (és az új trendeknek megfelelően hülyének néz, ha te nem).
Nagyon szerencsés ember vagyok. Sok „paradicsomom” van, sokkal több mint disznóparéj, és azok nekem szebbek és finomabbak mint bármi a világon. Van köztük kicsi, nagy, fiatal, öreg. Azokra koncentrálok. Ma sokan köszöntöttek közülük. Még egyszer köszönöm nekik!
A képen látható táblákon pedig rajta van az egyetlen mérce eredménye, amivel egy ember mérhető.
