Van, hogy az ember kénytelen kellemetlen döntéseket hozni. Van, hogy ki kell mozdulni a komfortzónából. Olyan is van, amikor határokat kell húzni, és olyan is, amikor el kell viselni a meghúzott határokat. Előfordul, hogy ezeket a határokat nem szeretnénk meghúzni, de muszáj, viszont mindig nagyon oda kell figyelni, hogy az logikusan történjen, pláne nehéz időkben. Az igazságérzet pedig azt kívánja, hogy mindig igazat mondjunk, akkor is, ha kellemetlen.

Képzeljünk el 2 autót. Az egyik benzines, a másik dízel. Mindkettőnek 10 liter üzemanyagra van szüksége ahhoz, hogy hazavigye az embert a munkából. A kettőjük átlagfogyasztása benzinből 5 liter, gázolajból szintén 5 liter. Mindketten jogosultak tehát 5 liter benzinre, és 5 liter gázolajra. A 10-10 liter üzemagyag kiosztásra került. Mindketten részesültek a szükséges mennyiségből, nem? Ki ér haza előbb?

Na így van ez, ha az almát a körtével, a körtét meg a szilvával próbáljuk összemérni, és akkor is, ha gáz vagy villany átlagfogyasztásról van szó.

Nem azt kell elvárni, hogy mindenkinek továbbra is jó legyen, akkor is, ha az nem fér bele a költségvetésbe, szalmából nem lehet aranyat fonni ( arra csak Lumpenstikli képes meg a Fed), hanem hogy az elosztás igazságos és szolidáris legyen. Ezen ma még dolgozni kell.

Most pillanatnyilag ott tartunk, mint a gyenge motoros klímás autóval, hogy vagy megyünk a melegben, vagy állunk a hidegben. A hosszabbítónak is mindig csak az egyik vége rövid!

Bízok benne, hogy hangolunk még ezen a zongorán. A szürkeállomány, az akarat, a támogatás megvan, a remegő kezet kell egy kicsit megnyugtatni, és ha új nem is lesz a zongora, de hamisan sem fog szólni.

(hm… mennyi költői kép… mit is akartam ezzel mondani?)