Hallgattam pénteken Orbán Viktort a Tranziton, és sok mondata elgondolkodtatott. Többek közt azt is mondta, hogy az a kérdés, hogy a fiatalok hogyan pozicionálják magukat.
„…tisztázniuk kell a fiataloknak, hogy úgy gondolják-e, van hazájuk, vagy élnek bele a nagyvilágba”
A fiatalok csoportjába sorolom magam, bár tény, hogy gyakran beszélek olyanokkal, akiktől 20-25 évvel régebb óta vagyok már fiatal. Szóval előbb azon gondolkodtam el, hogy mai fejjel hogyan vélekedek erről, aztán az jutott eszembe, hogy mit gondolhattam akkor, mikor nem csak én de a világ is fiatalnak gondolt.
Mikor megnősültem, elhagyhattam volna a szülői házat, de valami mégis visszatartott. Nem egy kacsalábon forgó kastély, de azt gondoltam, ahogy a szülői ház óvott, védett, úgy el fog majd jönni az idő, amikor nekem kell óvnom, védenem a szülői házat. Ahogy a kert, az udvarban álló gyümölcsfák tápláltak, gondoztak, úgy eljön majd az idő, mikor nekem kell táplálnom a kertet, gondoznom a fákat.
Mert amelyik házat nem tartják karban, arról lehullik a vakolat, amelyik fát nem gondozzák, az kiszárad. Ezzel pedig az életem egy részéről hullana a vakolat, az életem egy része száradna ki.
Elhagyhattam volna a szülőfalum, de ezt sem tettem. Nem egy világváros, és sok hiányossága van, de mégis ez a pár négyzetkilométer adta a gyermekkorom javát, az utcák, a boltok, a faluvégi kiserdő, az óvoda, az iskola, a szomszédok, barátok. Azt gondoltam, hogy egyszer eljön majd az idő, mikor nekem kell életet adom a falunak, pusztán a jelenlétemmel, hogy rendben tartom a ház előtti területet, hogy gyerekeim lesznek, akik majd abba az óvodába, iskolába járnak amelyikbe én is. Mert amelyik faluból elköltöznek, azt gaz lepi el, ha pedig üresen marad az iskola, óvoda, akkor azt bezárják, és soha többé nem nyitják ki.
Elhagyhattam volna az országot is. Mehettem volna jópénzért külföldre, sok lehetőséget utasítottam vissza, pedig biztosan könnyebb lett volna az életem, de ezt sem tettem. Ez az ország nevelt fel. Ez az ország tanított ki. Ez az ország gyógyított mikor beteg voltam. Azt gondoltam, eljön majd az idő, amikor az országnak szüksége lesz arra, hogy itthon maradjak, dolgozzak, hogy másokat is fel tudjon nevelni, ki tudjon tanítani, meg tudjon gyógyítani ha beteg lenne. Mert amelyik országot a fiataljai elhagynak az elöregszik és elszegényedik, végül kihal, népével, kultúrájával, történelmével együtt.
A kérdés tehát az, hogy hogyan pozicionáltam magam 20-25 évvel ezelőtt. Úgy gondoltam-e, hogy van hazám, vagy csak éltem bele a nagyvilágba. Azt hiszem egyik sem. Kevés ember él tudatosan, némi alapgondolat mellett él bele a világba, aztán hogy mi lesz a végeredmény, az leginkább azon múlik, hogy mi kerekedik felül, az alapgondolat, vagy a világba élés. Akkor még eszembe sem jutott a felelősség kérdése, hogy tatozom-e bárkinek vagy bárminek valamivel azért mert vagyok, pusztán azt gondoltam, hogy ez a helyes, ez a normális. Ezt a mintát tette elém az engem körülvevő világ.
Senkit nem ítélek el aki másképpen cselekszik, mert neki más tűnik helyesnek, más a normális, mert elé meg ezt a mintát teszi az őt körülvevő világ. Nem céltalanul!
A mai világ, a pénz alapú világ nem érdekelt abban, hogy az embernek kötődései legyenek. A mai világ, a pénz alapú világ számára nem érték a család, a szülőföld, a nemzet, a haza, a vallás. Ezek mind csak felesleges kötelékek, amelyek a mobilitás, a termelékenység kárára vannak. Ráadásul olyan kötelékek, amelyekre mindig számíthatunk, amelyek kihúznak a bajból. Éppen ezek miatt szabadságot és biztonságot is adnak, mert akinek van hazája, hite, otthona, szomszédai, barátai, családja, az sosincs egyedül. A szabad ember pedig nem jó ember. Aki biztonságban van, az nehezen befolyásolható, nehezen irányítható. Ezért próbálják elhitetni a fiataljainkkal, hogy egyetlen esélyük, ha otthagyják a szülőföldet, ha a hazát célországra, családot alkalmi kapcsolatra, az otthont lakásra, a gyereket karrierre, a hitet szórakozásra, az anyanyelvet világnyelvre cserélik. Akkor létrehozhatják a „világpolgárt” ahol az első helyen csakis ő maga áll, nem kell törődnie senkivel és semmivel. A baj ezzel csak annyi, hogy el fog jönni az az idő is, mikor nekik lenne szükségük azokra, akiktől nem akartak függeni, akiknek nem akartak adni, akikhez nem akartak alkalmazkodni, akikkel nem akartak közösséget vállalni, akiknek a hagyományit nem ápolták, akiket hülyének néztek, tehernek, koloncnak, álmaik megvalósításának első számú akadályainak. Akkor majd szétnéznek, és talán rájönnek, hogy hol rontották el.
Nos, én itt leszek. Itt, ahol születtem, itt ahol felnőttem, itt ahol tanultam, itt ahol gyereket neveltem, itt ahol dolgoztam, itt ahol minden olyan viszontagság ellenére is feltaláltam magam, amik elől ők nyugatra menekültek. Nem fogom a szemükre hányni. Most sem teszem. Nem fogom bántó szavakkal támadni őket. Csak egyetlen dolgot fogok tőlük megkérdezni, persze csak ha beszélnek még magyarul:
Mondd, te hol voltál?
