Vannak akik azt gondolják, a hazaszeretet valami romantikus téveszme, ábrándozás, kapaszkodás a semmibe, menekülés a valóság elől. Mindenki ismeri Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét.
Be fogom másolni ide a bejegyzés végére. Radnóti ezt a verset 1944-ben írta, a második világháború és a zsidóüldözések közepette. Egy olyan országban, egy olyan országról, amely a náci Németország csatlósaként részese volt az üldöző, Radnóti pedig az üldözött oldalnak zsidó származása miatt, még ha ő mindig magyarnak is vallotta magát.
Ilyen körülmények között sokaknak, származástól függetlenül, valószínűleg egészen más gondolatok születtek volna meg a fejükben. Emlékezzünk csak vissza ez elmúlt évtizedekre, a „kurvaországozásra”, arra, hogy hányan mondták, hogy itt nem hagyják élni, hogy innen el kell menekülni, hogy ez az ország nem érdemel semmit, ez az ország szar, pedig az őket ért sérelmek még csak nem is említhetők egyszerre azzal, amin Radnóti keresztülment.
Na drága barátaim, abban az időben, abban a környezetben, abban az üldöztetésben, abban a reménytelenségben, abban a kiszolgáltatottságban amiben Radnóti élt így gondolni a szülőföldre ahol éppen üldözték, na az a hazaszeretet!
És jól példázza azt is, hogy nem a származása dönti el, hogy valaki magyar vagy sem, hogy van-e kötődése ehhez a hazához vagy nincs, hanem az, hogy milyen ember. Hiába rendelkezik valaki több száz évre visszavezethetően magyar felmenőkkel, ha a maga valóságában egy szar ember, aki nem segíti hanem cserben hagyja a hazáját, akinek ez az ország csak egy darabka terület, akinek csak „térkép e táj”, akinek a felvidéki szlovák, a kárpátaljai ukrán, a székely román, a vajdasági szerb. Akinek csak a pénz meg a nyugat az Isten, akinek csak jogai vannak, de kötelessége, felelőssége egy sem.
Kb. félévente eszembe jut ez a vers, és bár kívülről tudom, újra és újra elolvasom, és mindig az jut eszembe, hogy remélem egyszer én is lehetek majd olyan magyar, mint ez a „zsidó” Glatter Miklós.
NEM TUDHATOM…
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
