Úgy döntöttem, hogy megérkezett a tavasz. Tervezgetem milyen magok kerüljenek idén vetésre, hiszen jövőhéten már itt lesz az ideje csíráztatni a magokat, és közben eszembe jut ez-az. Például, hogy egy ismerősöm a napokban megosztott egy Kepes András idézetet:

„Úgy tartják, öregek nélkül nincs múlt, gyerekek nélkül nincs jövő. Múlt és jövő nélkül pedig nincs jelen.”

Miért jutott ez eszembe? Merthogy ha tavaly nem lett volna paprika, ma nem lenne magom amit elvethetnék. Ha pedig ma nem lenne magom, akkor a nyáron nem lenne paprikám amiből magot szedhetnék. Milyen szép és egyszerű kis körforgás ez!

Aztán tovább gondolkodom. A paprika (vagy a kertem bármely növénye) és én, egy közösséget alkotunk. Szimbiózisban élünk úgy, hogy mindenki jól járjon. Én elvetem a magot, féltem, vigyázom, nevelem a kis növénykét, megágyazok neki a kertben, fóliatakaróval takarom, hogy meg ne fázzon, etetem, itatom, megtisztítom a gyomoktól. Szinte szülő-gyermek kapcsolat ez. Aztán mikor eljön az idő és terem, akkor ő lesz az aki táplál engem, ellát vitaminokkal, felkészít a télre, segít megszabadulni a vírusoktól, stb. Megfordul a szerepkör de a szinte szülő-gyermek kapcsolat megmarad.

Aztán az jut eszembe, mi lenne ha néhány paprikatő úgy döntene a nyár elején, hogy ő bizony önálló szuverén élet, és ha nem akar, nem hoz paprikát? Mi lenne, ha egy másik meg azt mondaná, ő azért nem terem paprikát, mert ő még nőni akar, mert nem akar egy szürke kis növény lenni a többi közt, azért meg pláne nem hoz termést, hogy én megegyem, mert mi ez ha nem kizsákmányolás? Mi lenne, ha egy harmadik meg azt mondaná, hogy ő bizony nem is paprika hanem vadrózsa, és én csodáljam meg hogy milyen szép, szagolgassam a virágát, aztán várjam, hogy majd csipkebogyót terem? És mit tennék én, ha ezek hárman elkezdenék lázítani a többi paprikámat, hogy ők se teremjenek, mert nekik is joguk van dönteni, nekik is joguk van vadrózsának vagy tulipánnak lenni ha nekik úgy tetszik, az ember meg egyen amit akar. Ha meg mag kell neki, hát szedjen a disznóparéjról, azon úgyis van bőven. És mit tennék akkor, ha ezek a különc kis paprikák közül néhányan a nyár közepén rájönnének, hogy hát mégis csak kellene nekik termés, és követelnék, hogy akasztgassak rájuk paradicsomot? Megtapsolnám a nagyszerűségüket? A bátorságukat? A kiállásukat? Szednék magot a disznóparéjról és következő évben azt vetném el? Hova vezetne ez?

Elárulom: oda, hogy jövőre paprika helyett csak disznóparéj nőne a kertben, ami nem táplálna engem. Ez is egy út, de nem az én utam. Nekem termés kell amit megehetek, maggal, amit jövőre újra vethetek, amiből növény lesz amit gondozhatok, ami aztán megint termést hoz, és így tápláljuk egymást arra törekedve, hogy közösen minél jobb eredményeket érjünk el, mert ez a természet rendje, körforgása. Ez nem fóbia, nem jelenti azt, hogy ne lenne helye a kertben a dísznövényeknek is, de ne gondoljuk azt, hogy virágillattal is jól lehet lakni!

Amelyik paprika nem hoz termést, annak magja sem lesz, és ha nem lesz mit elvetni, akkor az a fajta kipusztul. Miért gondoljuk azt, hogy ez csak a paprikáknál van így?