Sokunkat foglalkoztatja ez a kérdés. Gyakran olvasok felméréseket, amiket többnyire ellenzéki szervezetek vagy sajtóorgánumok rendelnek meg, aztán lelkesen mutogatják is, hogy amíg Orbán Brüsszellel harcol, addig a kormánypártokat támogatók többsége is elkötelezett az uniós tagság mellett. Ezt próbálják úgy beállítani, mintha a kormánynak nem lenne kellő felhatalmazása a Brüsszellel folytatott csaták megvívásához. Vannak, akik arra használják fel az ilyen mérési eredményeket, hogy bemutassák, milyen buták ezek a fideszes szavazók, hiszen egy időben ragaszkodnak az unióhoz, miközben ellene is vannak. Pedig a magyarázat nagyon egyszerű, csak ezt derék liberális barátaink nem nagyon tudják feldolgozni. Ez van, gyengécske hozzá a hardver.
A kettősség okának feltárásához, és ahhoz, hogy megmondhassuk meddig van helyünk ebben a szövetségben, egy kicsit vissza kell mennünk az időben.
40 év szocializmus után 1989-ben olyan volt az ország, mint egy ház amiben csak laktak, de hosszú évtizedek alatt még csak egy tisztasági festést sem csináltak. A kamra kiürülve, tartalékok felélve, a vegyesboltban a hitelkeret felhasználva. Innen indultunk, ebből kellett volna egy élhető Magyarországot varázsolni. Az első a tűzoltás volt, vagyis ennivalót kellett szerezni. Ha maradunk a házas hasonlatnál, akkor úgy is mondhatnánk, hogy pénzzé kellett tenni mindent amit csak lehetett. Eladtuk a tévét, a hűtőszekrényt, a szekrénysort. Persze jócskán ár alatt, mert a potenciális vevők pontosan tudták, hogy mekkora a baj, és azzal is tisztában voltak, hogy a családfő szereti az italt, így ha beígérnek neki egy üveg pálinkát, akkor készséggel elkótyavetyéli azt ami még maradt. Nem nagyon volt más választásunk. Ha ezt nem teszik meg, még a szocializmus alatt megszokott életminőségtől is fényévekre kerültünk volna. Ez nagyjából addig folytatódott, amíg minden el nem lett adva amit el lehetett adni. Legalábbis ekkor még úgy gondolták, aztán persze rájöttek, hogy van még mit.
Szóval erős kényszerpályán voltunk, és az uniós csatlakozás szinte annyira volt szükséges a megmaradáshoz, mint 1000 évvel korábban Szent István államalapítása. És láss csodát, a történelem megismételte magát. Ahogy akkor a németek majd később az osztrákok telepedtek ránk, úgy telepedett ránk az unió is. Lassan, sunnyogva, szemünkbe mosolyogva raboltak ki minket. Befejezték amit a szocializmus elkezdett. A szocializmusban elvették az emberek tulajdonát és „állami” tulajdonná alakították, aztán az állami tulajdont vették el, és alakították többségében nyugati cégek tulajdonává. A két rendszer egymást kiegészítve kisemmizte az országot. Azon túl, hogy értékének a töredékéért vásároltak fel mindent (mint amikor valakinek az ingóságait árverezik), más motivációjuk is volt. Egyszerre vásároltak termelőeszközöket, piacot, kapacitást, jogokat. Nagyon is céltudatosan. A gyártókapacitásunk nagy részét felvásárolták majd bedarálták, megteremtve ezzel a piacot a saját termékeiknek, majd szinte mindenre kvótákat szabtak, hogy a magyar iparnak esélye se legyen felébredni. Végül elvitték a munkaerőnket is.
Eddig nem tűnik sikertörténetnek ugye? Nem is az. Viszont ha visszagondolunk az 1000 évvel ezelőtti államalapításra, akkor azt is láthatjuk, hogy nem volt más lehetőségünk. Túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy ne tartozzunk valahova. A trianoni csonkítás után kiváltképp igaz ez. Lett volna más lehetőség is, mert egy erős közép-európai blokknak nagyon is lenne létjogosultsága, csak hát közép-Európa egésze ugyanabban a csónakban ült mint mi.
Kaptunk persze egy halom pénzt is, abból vissza, amit a cégeik kivittek, és természetesen csupa olyan dologra ami a saját érdekeiket szolgálja, de legalábbis a miénket kevésbé. Kaptunk pénzt infrastruktúra fejlesztésre, hiszen a kamionjaiknak út kellett, meg szökőkútra, napelemről működő wifis buszmegállóra, hangosbemondóra, térfigyelő kamerára, stb.
Mi mégis bíztunk abban, hogy az életünk jobb lesz. Hogy majd „nyithatunk Bécsben kávézót”, és egyébként is megrészegített minket a Gorenje fagyasztóláda, a videómagnó meg a Feketeerdő klinika. Elhittük, hogy egyszer tényleg utolérjük az életszínvonalukat. Mindez nem ment volna a saját, a szocializmusból ránk maradt vezetőink nélkül, és ne legyünk álszentek, mi, a magyar lakosság is boldogan vonult a karámba. Erőtől duzzadó karokkal, törhetetlen motivációval mentünk pár shillinges órabérért megcsinálni azt, amit az osztrákok már nem akartak, és büszkén hoztuk haza a Milka csokit, mit nekünk Szerencsi. Semmi sem oltotta jobban a szomjat, mint az a német sör, ami pont ott, és pont ugyanabból készült mint a magyar, csak már külföldi vállalatokat gazdagított a belőlük származó bevétel. Lelkesen vágtuk ki a szőlőinket, hiszen fizettek érte, aztán ugyanilyen lelkesen vettük az Isten tudja honnan származó lőréket. Felszámoltuk az állatállományunkat, kertjeinket bevetettük fűvel, a gyümölcsfákat tujákra és ezüstfenyőkre cseréltük, mert minek küszködjünk, ha a nyugati multik fillérekért tálaltak nekünk mindent.
Valami mégis mindig maradt (miután eladtunk mindent, ami nem volt bebetonozva, aztán azt is ami be volt), a remény. A remény, hogy egyszer majd jobb lesz. Hogy majd mi túljárunk a labancok eszén, és megcsináljuk a magunk üzletét. Nem így történt, pedig lehetett volna így is. Bátran adtak rá lehetőséget, mert tudták, úgy sem fogjuk megtenni. És persze kárpótolt minket a tudat, hogy 40 év szocializmus után végre mi is a nyugathoz tartozunk. Büszkén szögeltük ki a faluszélre a táblát, „Európai falu”, még ha a tábla mellett akkora lyuk is tátongott az aszfalton, amiben az óvatlan Németországban leselejtezett Volkswagen újdonsült tulajdonosa könnyen elhagyhatta a futóművét.
Mi van most? Eladva minden. Gyártókapacitás, piac, munkaerő, még a jogok is. Ami megmaradt, az a termőföld és az igényünk a jobb életre. Emellett van egy kormányunk, amelyik rájött, hogy nincs tovább, vissza kell szereznünk amit kicsaltak, elraboltak tőlünk. És a módját is megtalálta. Azzal kell elérnünk, amit nekünk hagytak. Új, unión kívüli kapcsolatokat kell életre hívni, majd a segítségükkel szépen visszavenni mindent ami a miénk, és végre megnyitni azokat a bécsi kávézókat is. Szóval elég egyértelmű, hogy maradnunk kell az unióban, mert máskülönben örökre elveszítjük még a lehetőségét is annak, hogy valaha is visszaszerezzük azt ami a miénk.
Van viszont egy kicsike probléma. A globalista hatalmak új stratégiát dolgoztak ki. Miután az unióval bekebeleztették kelet-Európát, most magát az uniót is be kell kebelezni. Ügyesen beépítették a brüsszeli törvényhozásba az embereiket, akik gondolkodás, a józan ész és az erkölcs szikrája nélkül készséggel követik a parancsokat. A lakosságra most nem a Gorenje fagyasztót, a videómagnót vagy a Milka csokit szabadították rá, hanem a beteg ideológiákat. A teljes befolyásolhatóság érdekében módszeresen irtják a vallást, a nemzeti tudatot, a nemi identitást és mindent, ami az útjukban áll. Propagandagépezetük megállás nélkül ontja a szemetet. Migránsok betelepítésével identitás vesztett kevert társadalmakat hoznak létre, LMBT…X propagandájukkal a jövő családjait számolják fel. Ilyen unióra nincs szükségünk, és menekülnünk kell tőle amilyen messzire csak lehet, különben hamarosan csak a történelemkönyvekben lesz Magyarország (meg Franciaország, Németország, stb. is, csak az engem nem nagyon érdekel).
Az tehát, hogy van-e még helyünk az unióban attól függ, hogy az milyen irányba halad. Hamarosan választások lesznek. Európában is, és az USA-ban is. Mindkét választásnak óriási tétje van! Az USA politikája nagy hatással lehet az EU politikájára, és megfelelő amerikai vezetés komoly segítség lehet Brüsszellel szemben. Az unió jelenlegi iránya nem jó. Önpusztító, és amíg tagjai vagyunk, minket is pusztít.
Amennyiben az európai döntéshozásban nem következik be változás, és a Fidesz jól szerepel a választáson, kellő támogatása lesz, akkor távoznunk kell addig, amíg nem késő. Egy újabb ciklust a jelenlegi unióval biztosan nem bírunk ki anélkül, hogy megtörjenek minket.
Ha nem áll be fordulat, és a Fidesz nem szerez újabb nagyarányú támogatást, akkor elvesztünk.
Ha viszont kedvezően alakulnak a dolgok, még ha nem is kerül a jelenlegi liberális unió kisebbségbe egy jobboldalival szemben, de jelentősen meggyengül, és még egy kedvező amerikai eredmény is segít minket, akkor van esélyünk harcolni.
Ha pedig az USA-ban és ez EU-ban is jobboldali fordulat következne be, akkor történelmi lehetőségünk nyílna az elrabolt értékeink visszaszerzésére, főként ha figyelembe vesszük a keleti kapcsolataink adta lehetőségeinket is. Ebben az esetben 10 körömmel kell ragaszkodnunk a tagsághoz.
Na ezért nem lehet ma még megmondani, hogy mennünk kell, vagy maradni. Ki kell várnunk, ki kell tartanunk még egy kicsit, bárhogy rúgnak, taposnak. Esély van. Ők is tudják, nem véletlenül tesznek meg mindent ellenünk.
Fogakat összeszorítani, és egyelőre „Nix ugribugri”!
