Ma úgy alakult, hogy szabadnapom lett. A hétvégén már elvégeztem a kert takarítását, az őszi talaj előkészítését is megcsináltam, sőt, egy sor salátát és egy sor hónapos retket is elvetettem, hátha még lesz belőle valami. Szóval a terület adott volt, a szabadidő is, a hőmérséklet kellemes, mondhatni tavaszias, és mivel pár napja egy webáruházas rendeléssel rákészültem, úgy döntöttem nekiállok és elveteményezek. Nem sok dolgot, a borsó őszi vetése már bevált ezért azt ki nem hagytam volna, és mivel régi megfigyelés, hogy a földben maradt hagymák a tavaszi veteményezés idejére már egész előrehaladott állapotban vannak, így azt is. Vöröset, lilát, fokhagymát. Hogy sikerül vagy sem, majd meglátjuk.
A kert fölső felében van egy nagy diófánk, alatta egy paddal. Mikor a kertben dolgozok, ide szoktam leülni. Szép a kilátás, látom a Mátrát, a Cserhátot, az előttük elterülő dombokat amik hol zöldellnek, hogy aranysárgán csillognak, hol virágokkal telik, és van hogy a szántott barna föld komorságával néznek rám vissza. Látom innen a kezem munkáját, a tennivalót, a szomszédok kertjeit és néha őket is. Egyre ritkábban.
Emlékszem gyerekkoromban is sokat ücsörögtem itt, akkor még azért, mert a 2000 m2-es telken ez volt az egyik azon kevés területek között ahol gyep volt. Az épületek által elfoglalt területen és egy parányi udvaron kívül a teljes telket műveltük. Mindenféle zöldséget, krumplit, rengeteg babot és kukoricát is termeltünk. Akkoriban még nemigen vettünk semmit amit meglehetett otthon termelni. Csirkék és kacsák is voltak, télen a kertben termelt kukoricát morzsoltuk nekik, ők meg cserébe elláttak minket tojással.
Sok dologról lemondtam én is az évek során. Most kb. a telek felét művelem. Persze abban a felében, amit én úgy hívok hogy műveletlen, ott is gyümölcsfák vannak, gondozottan, de már évek óta nem termesztek krumplit, babot is kevesebbet, kukoricát végképp nem (nincs már állat ami megegye). Azért a legtöbb zöldség termesztésben maradt, szombaton szedtem fel a sárgarépát, a paszternákot, paprikából, paradicsomból, uborkából szokott jutni téli raktározásra is, no meg persze ismerősöknek, kollégáknak, rokonoknak. Nem hiányzik a kert másik felének művelése. Minden nap 4:20-kor kelek és este 6 előtt nem szoktam hazaérni. Van 2 iskolás gyerekem, ők is kívánnak időt és hobbim is van. Szeretem a politikát, a világ dolgain elmélkedni, és ehhez is idő kell. Próbálom ezeket összehozni a kerttel. Lecsábítom a családot is a kertbe, amikor meg egyedül vagyok hallgatom a rádiót, vagy ülök a diófa alatt és elmélkedek. Néha jólesik egyedül is lenni, és a kert erre is alkalmas.
Ma is a diófa alatt üldögéltem, és néztem a szomszédos kerteket, mint már annyiszor. Mondanom sem kell, mindenhol fű. Pedig emlékszem, azok a kertek is pont olyanok voltak 20-30 éve mint a miénk, egy talpalatnyi terület sem maradt hasznosítás nélkül. Aztán az öregek kihaltak, a fiatalok (akik ma már nem is annyira fiatalok) lassacskán elhagyták a kertet. Először csak kicsit, aztán legtöbbjük teljesen. 2000 m2-es területeket hagynak műveletlenül, és közben szidják a rendszert, merthogy itt nyomor van. Mindig azt gondolom, hogy persze, tudhatom én is, egy kerthez idő kell, sok munka. Mindenki rohan a pénz után, aztán este fáradtan bezuhan az ágyba. Nincs idő, nincs erő.
Aztán az jut eszembe, hogy én is ezt csinálom, mégis működik a dolog.
Ahogy a padon ücsörgök, gyakran elnézek balra, át a kerteken. Úgy az ötödik szomszédban lakott egy jó barátom, akinek mindig gyönyörű volt a kertje. Nyugdíjas volt, ráért, és szerette is csinálni. Mikor lementem a kertbe, és megláttam hogy ő is ott van, csak füttyentettem egyet, integettünk egymásnak, és vagy ő jött vagy én mentem hozzá keresztül a kerteken. Aztán jól megvitattunk mindet. A lótetűt, a poloskát, a paprika erejét, a paradicsom savasságát és persze a világ dolgait is, mert elég jól tájékozott volt ezen a téren is, 70 év bölcsességével. Jó ember volt. Több mint 2 éve, hogy elköltözött, már nem látom mit csinál a kertben, nem hallom már a szivattyúja hangját, csak mikor szemerkél az eső, akkor gondolom, hogy odafönt éppen locsol az én szomszédom.
Szóval vele már nem találkozok a kertben, de azért mindig elnézek arra. És ahányszor arra nézek, mindig csak a sok elhanyagolt kertet látom (most már köztük az övét is), és látom az emlékeim közt ugyanezeket a kerteket haszonnövényektől duzzadni, és nem értem, hogy lehet, hogy ami akkor megérte, az most nem. Ja, az idő, meg az energia. Aztán ahogy ücsörgök, egyszer csak zajt hallok. A közvetlen szomszéd valami ágdarabot húz a komposztra (szemétdomb). Aztán a második szomszéd is megjelenik, majd annak a férje, az elsőnek a lánya. A harmadik szomszédban egy tőlem fiatalabb srác lakik, ő is előkerül. Nekem meg csak kerekedik a szemem, mert hát szerda van, munkanap, és hát azért nincs csak fű a kertekben, mert nincs idő. Egyszer csak hallom, valami pattan. Kertészkednek. Mind. Tüzelnek. Mindent. Kartondobozt, letört ágat, kinőtt ruhát, rossz bakancsot. Nekik ez a kertészkedés. Egyik odaszól a másiknak: „Nincs egy villád? Az enyémnek eltört a nyele.”
Így van ez, ha nincs zsírozva a nyele a gazda tenyere által… A másik odaadja ami nála van. Pár perc múlva hangos nevetés, annak is eltört a nyele. Mellettem 3 villa van letámasztva. Kicsi, nagy, nagyon nagy, mikor melyikre van szükség. Mindegyik használatra kész. Odaadjam? Miért ne! Aztán az jut eszembe, én már itt voltam amikor ők kijöttek, de még csak nem is köszöntek. Én sem, mert engem úgy tanítottak, hogy a vonat fütyül nem az állomás. Nem adom. Amíg én az idén kertészkedtem, ők biztos egy csomó pénzt kerestek (azért nem érte meg kertészkedni), hát vegyenek új nyelet, akár minden évben.
Fölkelek, kihúzom a sorokat, szórom a borsót, és azon gondolkodom, én ismertem az összes kert korábbi gazdáját. Többségüknek a leszármazottjai „használják” most a kertet, akiknek nincs idejük, erejük kertészkedni, de még köszönni sem. Nem tudom, hogy fentről le lehet-e látni, át lehet-e látni a felhőkön, de ha a korábbi gazdák látják mindezt, vajon mit gondolnak?
Nincs idő, nincs erő. Nekik volt.
