Fura világot élünk, de a fura szó talán nem is megfelelő, mert az csak a szokásostól eltérőt jelenti, de ez talán több attól (vagy kevesebb).
A modern kor egyik legnagyobb felfedezése a műanyag. Óriási lehetőség van benne. Sokoldalúan felhasználható, és rengeteg előnye van a korábban használatos anyagokkal szemben. Nem ázik át mint a papír, nem törik mint az üveg, könnyebben megmunkálható mint a fémek, stb.. Mégis egy csomó problémánk van vele, mert nem tudjuk jól használni. Mert nem tudunk egy palackot többször használni, megmosolyogjuk azokat a képeket, amikor régen a centrumos szatyor lógott a ruhaszárítón. Használjuk, majd eldobjuk. Mi vagyunk a bűnösök, vagy a műanyag? Lehet, hogy vissza kellene lépni néhányat?
Az évek során annyira bejött nekünk a műanyag, hogy azt elkezdtük az életünkre is alkalmazni. Műmosoly, műszeretet, műbarátság, műsiker, műboldogság. Aztán persze mélyen meg vagyunk rendülve, mikor felhalmozódik a szemét, és látjuk, hogy a sok elhasznált mű ottmarad a nyakunkon. Begyűrjük a kukába, mint a használt zacskót, és azt gondoljuk elintéztünk mindent. Fel lehet tenni a következő műmosolyt. Ingyen van, majd ha nem kell már, megy a kukába. De egyszer a legnagyobb kuka is megtelik! A kukásautó és a szeméttelep is! Ha akarjuk ha nem, a szél pontosan úgy hordja vissza ezeket a műdolgokat is, mint a nejlonszatyrot. Fújja, viszi, hordja mindenfelé. Oda is, ahol sosem használtak műanyagot. Mi pedig veszünk egy zsákot, és szedegetjük. Természetesen műanyag zsákba. Aztán ha valaki kilóg a sorból, akkor csodálkozunk. Mi baja? Ingyen van a műmosoly nem? Akkor meg? Zavarja, hogy én jól érzem magam? Zavarja a szerencsém? A sikerem? Egy fenét. Talán csak látja az anyagát. Miért? Mert vagy lemaradt, vagy előbbre jár tőlünk. Minek mosolyogjon, ha semmi oka rá? Minek örüljön? Miért csináljon úgy mintha minden rendben lenne, ha nincs? Mert ezt követeli meg az új trendi világ? Mindig mindennek csillognia kell, mert ha nem csillog, akkor értéktelen? Az a szerencsétlen, aki ezt megérti, és látja. Az már nem boldog tudatlanság állapotában van. Mindamellett, hogy látja és érti, még rendszerint meg is kapja a magáét. Mert ő nem olyan mint mi. Mert ő duzzog. Mert nem örül. Mert ő nem csinál úgy, mintha a legnagyobb öri-barik lennénk, miközben mi őt jó magasról le sem szarjuk. Elvárjuk, hogy segítsen, mindenben is, de mi a kisujjunkat sem mozdítanánk érte. Miért tennénk? Ő mit tett? Ja, azt? És azt ki kérte? Ha nem akarta, minek tette? Megvetjük, lenézzük, és még haragszunk is rá. Csak azért, mert ő már nem vesz részt a játékunkban. Mert őt már nem lehet egy műmosollyal megvenni. Mert ő már tudja, hogy az öri-bari is csak műanyag. Kicsavart, elhasznált, szélfútta nejlonszatyor. Pont, mint a legtöbb fogalom, ami valaha jelentett valamit. Kifakult feliratok, tartalom nélkül. Nagy szavak, jelentés nélkül. Elvárások a semmiért.
Elképesztő, hogy az emberek mennyit változtak néhány 10, talán 100 év alatt. Nem vagyok naiv, nem gondolom, hogy régen minden jó volt, de azért vannak halvány emlékeim olyan korról, aminek ez a mostani csak egy gyenge, fröccsöntött utánzata. Aki pedig ezt látja, érti, netán szóváteszi, az hülye, maradi, bunkó. Lehet, hogy el kellene gondolkodni egy kicsit, és visszatérni a papírzacskókhoz, mielőtt a legnagyobb kuka, a kukásautó és a szeméttelep is megtelik, mert akkor mindent beterít a szemét.
ui.: természetesen ez a bejegyzés is csak pár embernek fog megjelenni, mert a műanyagvilág császára nem szereti a lázadókat
