Ugyan korábban már kifejtettem a véleményemet a tüntetésekkel kapcsolatban, de most megint volt egy, és igen élménydús volt. Hogy milyen értelemben, azt inkább hagyjuk. Aki olvassa a bejegyzéseimet, annak nem mondok újat ha azt mondom, hogy főbb kérdésekben a jelenlegi politikai formációk közül a kormánypártokkal van a legtöbb közös metszéspontunk. Nem vagyok fanatikus, sem párttag, nem kapok pártszimpátia alapján zsíros munkákat, támogatásokat sem. Annyi pénzt kapok ettől a kormánytól, mint mindenki más, aki azonos élethelyzetben van mint én. Ez sokkal több, mint amit akkor kaptam, amikor nem ez a kormány volt hatalmon, és a másik oldalon most csak olyan pártok vannak, akik a jelenlegi kormány elődeinek tagjai voltak, vagy azokkal szövetségben indultak a választásokon. Kristálytisztán emlékszem azokra az időkre, amikor a jelenlegi ellenzék kormányzott. Soha de soha, a szó szoros értelmében nem szeretnék még egyszer egy olyan országban élni, mint amilyen akkor volt, amikor ők kormányoztak.

Ez nem azt jelenti, hogy a jelenlegi kormány minden döntésével, fenntartások nélkül egyetértek. Azt viszont igen, hogy azért, mert 10-ből 2 kérdésben mást gondolok, még nem állok be a kormánybuktatók közé. Miért? Mert ha ezt megtenném, akkor pontosan azokat segíteném hatalomba, akiket sosem szeretnék újra ott látni. Lehet, hogy bizonyos időszakokat nem egyformán éltünk/élünk meg. Én elfogadom, ha valaki azt mondja, neki 2010 előtt volt jobb, és ezért az ellenzékkel szimpatizál, és cserébe csak annyit kérek, hogy ő is fogadja el, hogy nekem meg akkor nem volt jó, és nagyon nem. És ha valaki a szolidaritást hiányolja belőlem, akkor tegye fel a kérdést magában, ő mennyire volt velem szolidáris? Felhívott, becsöngetett, hogy kell-e valamit segíteni? Tüntetett értem? Pedig nem arról volt szó, hogy alacsony volt a fizetésem, hanem hogy egyik napról a másikra megszűnt, és esélye sem volt, hogy újra legyen. Vagy azzal segített, hogy lenézett, megvetett, okoskodott, hogy szerinte mit kellene tennem? Hát köszönöm…

Szóval lenne miért azt mondanom, hogy pont annyi segítséget, támogatást várjon tőlem mindenki, amennyit ő adott nekem. Aki ismer, aki tényleg ismer, az tudja jól, hogy hirtelen haragú vagyok, de nem vagyok haragtartó. Mondjuk az utóbbi években azt vettem észre magamon, hogy elengedem az embereket. Nem tartom a haragot, de ha valaki egyszer bizonyítja, hogy nem érdeklem őt, hogy csak kioktatni tud, hogy megvet, lenéz, annak nem igyekszem már megfordítani a véleményét. Már nem akarok senkinek megfelelni. Éljenek boldogan, nélkülem. Tényleg nem kívánok nekik rosszat, csak engem hagyjanak békén. Aztán időnként fel-fel villan még bennem a jóakarat, és mindenkinek jár egy tiszta lap, aztán rajta múlik, hogy azzal él, vagy visszaél.

A tanárokkal sosem volt bajom (na jó, volt akivel volt), sokat köszönhetek nekik, és vannak egy páran, akikre nagy szeretettel emlékezek. Szóval már csak miattuk is, újra és újra ki kell nyitnom ezt a témát. Ugyan többen nem élnek már közülük, tehát miattuk, de nem értük, hanem azokért akik olyanná válhatnak mint ők voltak.

A jelenlegi tüntetéseket még mindig politikai akciónak gondolom, és mint relatíve kívülálló, ennek lépten-nyomon a bizonyítékaira lelek. Számomra nagyon álságos az, ahogy most a gyerekeket és a pedagógusokat is felhasználják politikai céljaik elérésében bizonyos önerőből örök vesztes alakulatok. A tanárokat sajnálom. Na nem a hangosan kiabálókat, hanem azokat, akiket a probléma érint, mert általában nem az a leghangosabb, aki a legnagyobb szarban van. És persze azért is, mert a probléma valós. Nem hiszem, hogy ezt valaha vitattam volna.

Egy korábbi bejegyzésemben sok mindent leírtam már, nem akarom ismételni magam, de azt újból megjegyezném, hogy az aki nem panaszkodik, kér, hanem követel, az bizony egy követelő. Nem az adott probléma miatt követel, hanem mert követelőzni szeret. Mert elégedetlen, és minden problémát mint kapaszkodót használ fel arra, hogy a követelésének alapot adjon. Ebből a tulajdonságából adódik, hogy nem is lehet neki eleget tenni, vagy ha mégis, csak nagyon rövid időre. Nem kellett sokáig várni, hogy a teória beigazolódjon. A kormány belengetett egy 25%-os emelést. Szinte azonnal rávágták, hogy kevés, a hétvégén pedig már az volt az álláspont, hogy a bérek rendezése csak a 0 szinthez elégséges. Vagyis újabb követelések vannak. Ne legyenek illúzióink, ezeknek az embereknek mindig és mindig lesz egy újabb követelésük, egészen addig, amíg nem történik egy kormányváltás. Aztán kicsi szünet, kicsi hátralövöldözés, majd kezdődik elölről a következő kormánnyal, mert azért azt jegyezzük meg, ha azok kerülnek hatalomra, akik már korábban bizonyították mire képesek az oktatásért… na azoktól sok jót nem kell remélni. Most nem részletezném, az előző bejegyzésben megtettem.

No de kinek van igaza? Mert ugye mikor az ember véleményt formál, állást foglal, akkor akarva akaratlanul is az igazság keresése hajtja. Engem is. A válasz pedig egyszerűbb mint elsőre látszik. Mindenkinek és senkinek.

Az előző bejegyzésben kitértem a pedagógus bértáblára, mert mikor azt mondják hogy egy tanár bére ennyi meg annyi, akkor az csúsztatás. Akkor nem lenne az, ha nem csak a kifejezetten alacsony béreket, hanem a magasabbakat is megemlítenék, mert hogy van ilyen is, meg olyan is. Minden tárgyalás alapja a tények pontos bemutatása lenne. Ha nem ismerjük a problémát, akkor a megoldást sem találjuk meg.

Nézzük akkor a tényeket:

– Vannak tanárok, akiknek a bére kifejezetten alacsony, míg másoké nem.
– Az infláció mindenkit érint, őket is. Egy 20%-os infláció azt jelenti, hogy mindenki bére 20%-kal csökkent. Nem mindegy viszont, hogy mennyinek a 20%-ról beszélünk. Szóval a probléma valós, csak kicsit elferdítve kommunikálják, kiterjesztve olyanokra is, akiket ez kevésbé érint.
– Béremelésnek mindenkinek kellene járnia, minimum inflációval arányosan, hogy a reálérték ne csökkenjen. Ideális esetben nőnie kellene.
– Nem bővelkedünk pénzben. Kereshetjük az okát, de Európa, vagyis Magyarország is olyan nehézségekkel áll szemben, amikkel korábban még sosem, és az EU sem segít mikor visszatart jogosan járó pénzeket. A magyar kormány (még ha sokan ezt nem is veszik észre) rengeteget tesz a károk enyhítése érdekében. Az államnak hatalmas kiadásokkal jár a lakossági energiaárak alacsonyan tartása, mert a különbözetet az állam fizeti.

Lássuk a megoldási javaslatokat:

Van aki azt mondja, havi 100 000 Ft emeléssel már sokat javulnának a pedagógusok életminősége. De melyik pedagógusnak? Annak aki a legkevesebbet keresi, vagy annak, aki a legtöbbet?

A kormány javaslata, a 25%-os emelés (még ha azonnali is lenne) szintén nem jó ötlet szerintem. Miért? Mert egyszerre sok, és egyszerre kevés. Aki azt mondja, hogy kevés, mert éppen csak reálértéken tartás lenne, annak igaza van. A bértábla alján lévő pedagógusnak szerintem is kevés. A bértábla tetején lévőnek meg sok, pláne, hogy neki nem is feltétlenül van rá szüksége. Ez nem azt jelenti, hogy nála nem lenne helye a pénznek, hanem hogy neki vélhetően sokkal kevesebb olyan problémája van, mint annak, aki a bértábla alján helyezkedik el. Mivel a bérek nem egységesek, mindenféle százalékos emelés célt téveszt, nem oda kerül, ahol a legnagyobb szükség lenne rá.

A pedagógus életpálya szerintem mint alapgondolat jó. Legyen megbecsülve anyagi értelemben is aki régóta a pályán van, aki jól képzett. A munkaerőpiacon sajnos kevés területen van hasonló, sőt, pont az ellenkezője történik, minél öregebb valaki, annál kevésbé megbecsült, a fizikai erejének csökkenésével az meghatározott értéke is csökken, míg végül éppen csak megtűrt lesz a cégnél, és még csak nem is pattoghat, mert már az utcán is találja magát, és elhelyezkedni nyugdíj előtt…

De mit lehetne tenni, hogy a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon? Hogy az alacsony bérezésű tanárok fizetése is rendeződjön, a pedagógus pálya is vonzóbbá váljon, és a költségvetést se tegye padlóra az emelés.

Szerintem matekozni kell. Ha a kormány most azt tudja mondani, hogy mondjuk 20%-os emelésre tudna forrást felszabadítani, akkor azt is ki lehet számolni, hogy ez mennyibe kerül. Aztán ennek a pénznek az elosztására kellene egy képletet megalkotni úgy, hogy a jelenlegi életpálya modell is megmaradjon (alapjaiban), vagyis a magasabb végzettség, a hosszabb idő a pályán ezután is több pénz jelentsen, de mivel egységes emelésre jelenleg nincs kapacitás, az általános emelés inkább felzárkóztatás legyen. Vagyis a legnagyobb emelést a bértábla alján, a legkisebbet pedig az annak tetején állók kapják. A legalacsonyabb bér is legyen alkalmas egy normális életre, és a lépcsőfokok közötti különbségek a keret lehetőségeinek figyelembevételével legyenek megszabva.

Az emberek nem buták, megértik. A mi cégünknél én keresem a legtöbbet. Nem sértődnék meg, ha azt mondanák, az én béremet most nem tudják megemelni, hogy jövőre is tudjak nyaralni menni, mert abból a pénzből a többieknek tudnak adni annyit, hogy tudjanak fűteni. Ha pedig mégis úgy alakulna, hogy én is annyi emelést kapok mint a többiek, akkor gondoskodom róla, hogy az így vagy úgy, de náluk kössön ki. Én még sosem kértem béremelést magamnak. Másoknak, akik kevesebbet kerestek mint én, sokszor. Szerintem ez a szolidaritás és nem a színpadon válogatott szitokszavakat kiabálni.

A pályakezdőket pedig a (tisztes megélhetésre elegendő, nem több és nem kevesebb bér mellett) éves prémiumok kiadásával ösztönözném. Ha sikeresen végigvisz egy évet, kapja meg a jutalmát egyben, amit arra költhet, amitől úgy érzi, nem csak a napi költségek fedezéséért dolgozik.

A most többet kereső (joggal többet kereső) pedagógusok számára ez most nem jelentene lényeges emelést, de segíteni ott kell, ahol a baj van. Ha pedig megnyugszik a világ, akkor majd lehet korrigálni, bepótolni a nekik járó emelést is.

Hogy ki mellé állok holnap? Majd az mellé, aki valami hasonlóval áll elő. Aki ordítozik, aki trágár szöveget olvas a telefonjáról, aki pólóbizniszt épít mások bajából, aki politikai tőkét kovácsol belőle, aki lázít, aki más vélt vagy valós problémákkal mossa össze ezt a kérdést, aki a korábbi nemzedékeket alázva vonja felelősségre, aki akasztással fenyegetőzik, azok mellé nem, mert ők nem a megoldást keresik, hanem a feszültséget táplálják. Melléjük nem.

Hogy Pánkotai Lili is megértse: Mellétek nem! Kurvára nem! Vágod?