Sokféle ajtó létezik a világon. Kisebb, nagyobb, olyan ami nyitva van, olyan ami kulcsra zárva. Van amelyiknek mindkét oldalán van kilincs és olyan is, amelyiknek csak az egyik oldalán, a másikon csak egy fogantyú, amivel csak csukni lehet az ajtót, nyitni nem.
Szinte mindegyikkel találkoztam már eddigi életemben, de mindig azokat az ajtókat szerettem, amik vagy nyitva vannak, vagy mindkét oldalán van kilincs, és mindenki kedvének megfelelően jöhet-mehet rajta. Én is, más is. A saját ajtómat leginkább nyitva szerettem tartani. Láthattam ki megy el előtte, odaköszönhettem, behívhattam. Nem csak kilátni lehetett rajta, hanem belátni is. Láthatták, ott vagyok-e, mit csinálok. Bármikor bárki bejöhetett rajta, bármire megkérhetett és segítettem. Olykor-olykor előfordult, hogy becsuktam, vagy egyszerűen csak behajtottam, ha egy kicsit szerettem volna elvonulni, kicsit elbújni a külvilág elől, de kulcsra sosem zártam, és a kilincs is mindig fennmaradt mindkét oldalon.
Aztán azt vettem észre, hogy az emberek többsége ha belát a nyitott ajtón, és látja, hogy ott vagyok, akkor mindig bejön, kér valamit, visz valamit, majd angolosan távozik. Nem zavart különösen, szívesen segítettem, szívesen adtam bárkinek. Sosem vártam, hogy hozzanak is valamit, vagy azt, hogy aki meglát a nyitott ajtón keresztül, megkérdezze kell-e valami, szükségem van-e segítségre. Valahogy mindig úgy éreztem, én meg tudok oldani mindent, ha nem könnyen hát nehezebben, de nem terhelek senkit. Az ajtó nyitva, majd ha valaki szán nekem valamit, akkor bejön rajta.
Egyszer aztán néhányan elkezdtek elszemtelenedni. Még ekkor sem zártam magamra az ajtót, de ha a hangjukat meghallottam, behajtottam. Arra azért figyeltem, hogy a huzat be ne csapja, így mindig odatettem a papucsot az ajtó és a tok közé. Sokan és sokat vittek ki az ajtómon. Egy szép napon aztán, a nyitott ajtómon át kopogtatást hallottam egy másik ajtótól. Az egyik ismerősöm, aki sokat járt nálam, egy születésnapi tortával a kezében kopogtatott egy másik ajtón. Csöngetett, kopogott, többször egymás után. A zajra felfigyelve odacsoszogtam az ajtóhoz, hogy kinézzek, mi történik odakint. Az ismerősöm viszont meghallotta a lépteimet, és odaosonva az én ajtómhoz, óvatosan behúzta azt, hogy ne lássak ki rajta. Ekkor úgy döntöttem, ha ő közelít, becsukom az ajtót. Szándékosan. Ha azt akarja, hogy ne legyek rá kíváncsi, akkor nem is leszek. Persze kulcsra még most sem zártam, de a véletlen találkozásnak már nem akartam lehetőséget adni.
Megváltoztak az emberek. Az eset kicsit elgondolkodtatott, és jobban kezdtem figyelni, ki jár ki-be az ajtómon, mit hoz és mit visz. Elég drámai volt a felismerés, hogy szinte kivétel nélkül kérni, vinni, vagy bírálni (amit eddig tanácsnak hittem) jönnek az emberek. Gondoltam néhányukat meglátogatom, adva még egy esélyt. Aztán azt vettem észre, hogy az ajtók csukva vannak és kívül nincs kilincs. Ha valamelyiket éppen ki is nyitják, sietősen csukják be akár közvetlenül az orrom előtt.
Mára oda jutottam, hogy a legtöbb ajtón már nem kopogok be, és ha azt látom, hogy valamelyik nyitva maradt, magam csukom be. A saját ajtómon pedig lecseréltem a kilincset fogantyúra, és fúrtam egy kukucskálót. Egyre kevesebb embert engedek be rajta. Szomorú, mert lehet, hogy egy idő múlva már az sem fog bekopogni akit szívesen látnék, de tudomásul kell vennem, hogy a világ megváltozott, és benne az ember is.
Vannak még akiket beengedek, olyanok is akiket én hívok, és vannak még akik beengednek, és olyanok is akik hívnak, de szűkül a kör. És olyan ajtók is vannak, amiken akkor is át kell mennünk, ha nincs hozzá kedvünk.
Hamarosan egy újabb ajtó zárul be előttem. Egy jó nagy ajtó, amin közel hét évig jártam ki-be, hol lelkesen, hol kevésbé lelkesen, és olykor némi undorral. Hogy mennyit vittem be és mennyit hoztam ki rajta, azt nem vitatnám, mindig igyekeztem, hogy annyit vigyek be rajta amennyit tudok, és csak annyit hozzak ki, amennyire szükségem van. Nem én csukom az ajtót, magától csukódik és akik mögötte vannak, nem teszik oda a papucsot. Nem haragszom, ez van. Amíg volt dolgom az ajtó mögött, nyitva volt. A dolgom fogytán, így kívül maradok. Maradnak páran az ajtó másik oldalán, akik vélhetően értékesebbek nálam, mert hát nekik még lesz dolguk. Ezt sem veszem a szívemre, nincs jogom más helyett megítélni magam, így elfogadom, hogy nekem nincs már ott helyem. Keresek másik ajtót. Olyat, ami nyitva van. Olyat, ahová behívnak. Olyat, ahol örülnek annak, ha bemegyek. És bár nem haragszom, ezen a mostani ajtón sosem fogok többé bekopogni. Gondolatban fölszerelem rá a fogantyút csak most az én oldalamra, és jó erősen behúzom. Ahogy a világ megváltozott, benne az emberekkel, én is változtam. Tudom, hogy nem jó irányba. Nem csapkodom az ajtókat, egyszerűen csak becsukom, és ahogy most ezt a nagyot is, jó párat nem szeretnék újra kinyitni. Még tanulom a folyamatot, mert eleinte kicsit nehezemre esett, de tudomásul kell venni, hogy amelyik ajtó bezárják az ember előtt, ott nem tartanak igényt a jelenlétére. Ahol pedig ezt egyszer megteszik, oda én soha többé nem szeretnék újra belépni, akkor sem, ha hívnak. Persze, egy féloldalas mosollyal odahazudom, hogy majd szóljatok és jövök, de nem fogok. Néhány éve még másképp gondoltam volna, de a világ megváltozott, benne az emberek is, és én is. Sorry!
