Figyelem a minket körülvevő világot, és egyre többször gondolkodok el a fenti kérdésen. Nem vagyok mélyen vallásos. Hiszek istenben, de ugyanakkor nyitott vagyok a materiális világra is.

Az elmúlt időszak eseményeit szemlélve, a rengeteg háborút, értelmetlen vérontást, a vírusok elszabadulását, a normális üldözését, kifigurázását, megcsúfolását, a pánikkeltést, már régóta gyanakszom, hogy valami nincs rendben. Mondhatjuk, hogy ezeket egyszerűen csak emberek csinálják, gonosz emberek, de valami vagy valaki őket is mozgatja. De most még ezektől is eltekintenék, és csak azt fejteném ki, mivé lettünk mi, egyszerű emberek, hogyan változtak meg a kapcsolataink.

Sok fogalom eltűnőben van. Barátság, hűség, adott szó, becsület, törődés, empátia, hála, elfogadás, és sorolhatnám sokáig. Vagy csak én látom így? Csak engem vesznek körül rossz emberek? Esetlen az én hibám?

Nincs hűség. Kis faluban lakom, mindenkit ismerek, de akár a környékbelieket, akár a rokonságot nézve, nagyítóval kell keresni a klasszikus családokat. 40 éves szinglik, elváltak, stb. A feleségem meg is szokta jegyezni, hogy lehet, hogy velünk van a baj, hogy mi még együtt vagyunk? Ilyenkor természetesen azonnal rávágom, hogy nem, mi vagyunk a normálisak. Mikor megnősültem, és kimondtam, hogy „amíg a halál el nem választ”, azt én komolyan gondoltam. 18 év után ma is úgy gondolom, hogy vele szeretnék megöregedni. Persze, nekem is megtetszik egy csinos nő, de eszem ágába sem jutna kockára tenni mindazt ami ma megvan. Nem azért, mert ő tökéletes, ki az, én sem vagyok az, hanem azért, mert hűséget esküdtem és azt felelősségem tudatában tettem. Ha nem gondoltam volna komolyan, nem mondtam volna, hogy akarom. Én őt választottam, ő meg engem. Nix ugribugri.

Nincs barátság. Régen egy barátra mindig lehetett számítani. Akár éjszaka is lehetett hívni, és azonnal ugrott, és én is így ugrottam, mert tudtam, hogy fontos neki. Ha nem lenne, megvárná a reggelt. Ma már nincs barátság. Ha segítség kell, azonnal megindul a panaszkodás, ennyi meg annyi dolgom van. 40 éves koromban a legjobb barátom egy 70 éves ember volt, mert ő még tudta, mi az a barátság.

Nincs kollegalitás. Az emberek csak fúrják egymást a munkahelyeken. Vagy nyíltan, vagy a háttérben. Állandó versenyben vannak, és közben észre sem veszik, hogy egyre mélyebbre húzzák egymást. Gyerekkoromban apám munkatársai a magánéletben is egy csapat voltak. Ha valaki építkezett, vagy csak össze kellett vágni a tűzifát, csinálni kellett egy előtetőt, mindig volt jelentkező. Ma nincs. Vége a műszaknak és már nem is ismerik egymást.

Nincs adott szó. Talán ez fáj a legjobban, mert lehet mondani, hogy rohanó világ stb., de az adott szó megszegésére ez nem mentség. Mikor valaki fogadkozik, hogy ilyen meg olyan csudijó a viszony köztünk, olyan mint senkivel, meg a tűzbe is betenné a kezét értem, aztán megteszi a gyökeres ellentétét annak amiben korábban megegyeztünk, és mikor próbálom megtudni az okát akkor napokig tartó csend, azt én hátba szúrásként értékelem, és talán ez a legfájdalmasabb, mert hátulról mindig olyan szúr, akitől a legkevésbé várjuk. Hatalmas a csalódás, és ez bizony sokáig beleég az ember szívébe.

Nincs hála. Bármit tehetsz, kiteheted a lelked, dolgozhatsz reggeltől estig, hétvégén, még éjszaka is, hogy segíts valakinek akiről azt gondolod hogy megérdemli, vagy szüksége van rá, gyakran a saját károdra, olyan feladatokat is magadra vállalva amiket nem kellene, de köszönetet ne várj! Az nincs, Az elfogyott. Sőt! Nem is volt.

Nincs törődés. Néhány hónapja azt gondoltam, törlöm a személyes profilomat, mert az ismerőseim szinte semmire nem reagálnak. Szinte minden bejegyzésre olyan követők reagáltak, akikkel soha az életben nem találkoztam. Félreértés ne essék, nem lájkokat vártam, hanem valami jelét annak, hogy érdeklődnek utánam. Valamiféle reakciót. Nem muszáj velem egyetérteni, lehet ellenvéleményt is megfogalmazni. Vagyok annyira kulturált, hogy normálisan válaszoljak. Semmi. Még rokonoktól se. Aztán persze visszahallom, hogy olvastak, meg látták, de semmi reakció. „Ja, nem láttam…” Nem megy más, csak a dicsekvés, a magamutogatás. Arra persze érkeznek a reakciók. Már korábban is tettem egy tesztet, hogy egy kifejtett magvas gondolat, vagy egy internetről letöltött sünis kép vált ki több reakciót. A süni toronymagasan nyert.
Szóval néhány hónapja úgy döntöttem, hogy ha nem is törlöm a profilt, az összes bejegyzést leszedem, és megváltoztattam a profilképem egy grafikára amin az áll, hogy „küldetés törölve”.
Mit gondoltok, hányan kérdezték meg, ismerősök, rokonok, kollégák, hogy mi történt? Senki. Egyetlen embert sem érdekelt, hogy miért döntöttem így. 2 ember nyomott lájkot, természetesen idegenek.

Nincs rokonság. A rokonság is teljesen kihalóban van. Hol van már az az idő, mikor január elsején körbejártuk az összes rokont, jókat kívánni a következő évre… Semmi gyerekek. Halottak napjakor egyetlen rokonnal sem találkozok a temetőben. Nem érnek rá. Minek is érnének, a temetésekre sem mennek el, mert a munkahely… Nekem is van, mégis vettem a fáradságot, és minden rokonom, barátom temetésére elmentem. Ez a minimum. Többen vannak a rokonságban, akik letiltottak a Facebookon, mert nyíltan állást foglalok a kormány mellett. Igazából nem, nem a kormány mellett, hanem azok az értékek mellett amiket én magaménak vallok, és én arról nem tehetek, hogy egyetlen párt hajlandó ezeket a zászlajára tűzni. És teljesen mindegy, hogy mennyire gondolják komolyan, vagy mit tesznek vagy nem tesznek a háttérben, mert a többiek még erre sem képesek, sőt, kimondottan olyan dolgokat támogatnak, ami az én értékrendemmel nem egyeztethető össze. No de mindegy is, ha nincs igazam, tessék velem vitatkozni! Tessék meggyőzni! Vagy annyit mondani, nem értek egyet. Nem, ez nem megy, csak a tiltás, meg a háborgás a háttérben, mert ugye hogy merészelek én véleményt formálni… Mit gondolok én magamról… És ők az elfogadók, csak jelzem. Ők azok, akik szerint én az elnyomókat, a diktatúrát támogatom.
De hogy másik példát is mondjak, évekig hordom egy rokonhoz a kertem terméseit ajándékba. Házhoz viszem. Minden családi eseményre elmegyek, és igen, viszem a megfelelően kipárnázott borítékot. Viszonzás semmi. Azt hitted, ugye? Nem, a semmivel még kibékülnék. Helyette elfelejtenek meghívni egy következő eseményre. Ezen is túllépnék de azt, aki még soha semmit nem vitt nekik, azt persze nem felejtik el. Aztán az meg megkérdezi, hogy „ti nem jöttök? Ja, én se mennék, de egész héten hívogattak”. Hát azt hiszem, ezt a kapcsolatot sem én rúgtam fel.

Mégis szerencsés vagyok. Szerető családom van, a gyerekek is abba a korba lépnek, amikor már velük is lehet, sőt, kell is beszélni ezekről. A felségemmel sokszor végigrágjuk ezt a témát, mert mi nagyon szeretnénk, ha normális emberi kapcsolatok lennének, de egyre többször jutok oda, hogy el kell ezeket a dolgokat engedni. Csak azért, hogy valakivel jóba legyek, nem kell mások alá rendelni magam. És akkor egyedül maradunk? Szokta kérdezni a feleségem. Nem. Legalább ketten, és amíg így van, addig megleszünk.

Aztán mindig az a kérdés jön elő, hogy miért van ez így? Az én hibám? Ha nem lenne összehasonlítási alapom, akkor azt gondolnám, hogy vastagon benne vagyok. De én láttam azt is, amikor ezek a dolgok még nem így működtek. És nem is csak velem történnek ezek a dolgok, mindenki aki most eszembe jutott, másokkal, egymással is pont ezt csinálja. Mi történt? Hogy jutottunk ide? Magunktól, vagy a gonosz segítségével?

Egy idézettel zárék, ha valaki eljut idáig az olvasásban, talán rajta még segíthet.

„Isten előtt, ki-ki bűnei szerint, méltó módon elszámoltatik,
Nem marad semmi véka alatt, mi megtörtént a nap alatt,
S tüzes paripák nyomán jön el, élet és halál,
Bizony mondom néktek döntse el mindenki, hogy hol áll.”