Fura dolog ez a karácsonyi ajándékozás. Ahány ház, annyi szokás. Vagy mégsem? Egy ideje tudjuk, hogy nehéz világ van, és még nehezebb jön, de a környezetemet figyelve nem nagyon törődik ezzel senki. Az évek óta tartó tendencia (rossz tendencia) ahelyett, hogy lassulna vagy visszafordulna, sokkal inkább fokozódik.

Az emberek régóta ajándékozzák egymást karácsonykor. Nincs ezzel baj, de a jelképes ajándékozáson túl nem nagyon érdemes ezt túllihegni, még „béke” időszakban sem. Úgy őszintén! Egy felnőtt embernek amire szüksége van, és futja rá, azt megveszi magának függetlenül attól, hogy karácsony vagy születésnap van vagy nincs. Ha meg nem futja rá, akkor nem futja ünnepkor sem. Ilyen egyszerű lenne ez. Az öregebbek gyakran mondogatják is: „Fiam nekem nem kell semmi, rám ne költsetek” és igazuk van. De az is lehet, hogy csak idő előtt megöregedtem én is. Amire szükségem van, azt megveszem, amire meg nincs, arra akkor sincs, ha ajándékba kapom. Persze lehet azt is csinálni, hogy kapok valamit, amire nincs szükségem, és én is veszek valamit, amire a másiknak nincs szüksége, a pénz elmegy, aztán majd visszahozzuk, 1-2 túlórával, esetleg majd nem veszünk meg valamit amire tényleg szükségünk lenne. Ahogy a tágabb környezetemet elnézem, pontosan ezt csinálják. Nem akarok példákat felhozni, nehogy bárki magára ismerjen, mert nem akarok senkit bántani, ha neki úgy jó, legyen úgy, csak nekem érdekes. Illetve abban az esetben zavaró, ha tőlem is elvárják, hogy csatlakozzak be ebbe a szokásba. Magam részéről mindig azt mondom, én tökéletesen beérem egy üveg borral, főleg ha sikerül eltalálni, hogy milyet szeretek. Nem olyan nagy talány, aki ismer, figyel rám, az pontosan tudja a kategóriát. Sosem szerettem más borokat, aki meg azt se tudja, az meg minek akar egyáltalán megajándékozni? Persze, más borral is beérem, amit nem fogok meginni, mert azt nem szeretem, de ha jó szándékkal adják… majd lesz valami. Nemrég kaptam egy üveg bort (munkakapcsolat), olyat amit biztosan nem fogok meginni. Megnéztem az árát, mert hát az ember kíváncsi („ugyan mennyit kérnek egy ilyen szarért”), és bizony az árából 14 üveggel vehettem volna olyat, amilyet szeretek (kis pincést). Ahonnan kaptam, nem ismernek még (fiatal kapcsolat), így csak a szándékot nézem, köszönettel elfogadom, és mivel meg nem iszom, tovább ajándékozni meg bunkóság lenne, lekerül a pincébe, aztán majd néha nézegetem. Vannak már ott barátai jócskán. Olyan bor is van, aminek a szatyorkáját teszem el. Nem azért, mert kell a teszkóba járni, és nem is azért, mert jól jön majd később, hanem azért, mert ahhoz hozzá tudom kapcsolni az emléket, a pillanatot amikor kaptam, ahhoz a pillanathoz pedig újabb emlékeket. Persze ezek nem sima boros szatyrok, egyediek, logózottak, tehát boltban nem kaphatók, ha van ilyen valakinek, akkor az kapta valahonnan, mert valami olyat tett, amit elismernek. Ezeknek nagyobb az értéke (az eszmei értéke), mint annak ami benne van. Egy rakás „szart” összegyűjtöttem már így, ezek az én „filléres emlékeim”. Minden évben meg szoktam ajándékozni a kollégáimat. Mindenkiről tudom, hogy milyen bort szeret, meg azt is ha semmilyent. Az egyik évben (talán az elsőben), mindenkinek készítettem hozzá egy kis kártyácskát. Fotópapír félbe hajtva, az elején egy kisárgított kép egy havas házikóról, szétnyitva jobboldalon a jókívánságok, baloldalon egy személyre szóló kis négysoros versike. Aztán a sarkán kilyukasztva, üveg nyakára cérnácskával rákötve. Eljátszottam vele, a nyomtatással is, a versikék kitalálásával is. Nem tudom ki mennyire értékelte, de szerintem többet ért mint a bor aminek a nyakára akasztottam. Legalábbis nekem többet ért volna. Az egyik kolléga nem szerette a bort, neki 2 különleges sört adtam. A történet pikantériája, hogy egy évvel később még a Facebookon is letiltott, mert hát és narancsos…

No de nagyon elkalandoztunk a borok irányába, pedig csak annyi lenne a lényeg, hogy sokkal kevésbé számít maga az ajándék, mint a mögöttes tartalom. Hiába az aranykarkötő, ha másnap le se szarjuk a másikat.

Némileg kivételek a gyerekek. Ők várják az ajándékot, nekik általában vannak vágyaik, aztán nevelés/természet kérdése, hogy azt követelik vagy csak elmondják, vagy inkább csak titokban vágynak rá. Én szerencsés vagyok, az én gyerekeim mindennek örülnek, és egyáltalán nincsenek elvárásaik, pláne nem nagyok. Biztos sok múlik a természetükön, a „hozott anyagon”, de talán a nevelésükön is. Kicsi koruk óta az volt a stratégia, hogy bármit megkaphatnak amit szeretnének, de nem azonnal, és pláne nem meggondolatlanul. Az értékekre is próbáltunk figyelni, mindig mindent átváltottunk valami számukra is feldolgozható fizetőeszközre, pl. túró rudira, így aztán gyorsan megtanulták mi a drága, mi az olcsó, mi éri meg az árát és mi nem. Sosem voltak követelőzők. Sokat jártam velük pici korukban a boltba, és ott is mindig az volt a szabály, hogy bármit megveszünk, de csak egy valamit. Amíg vásárolunk, addig nézzenek szét. Ha tudni szeretnének valamit, akkor kérdezzenek, de nem veszünk el semmit, csak ha vége a vásárlásnak. Akkor visszamegyünk, és levesszük a polcról amit kiválasztottak, de csak azt az egyet, bármi is legyen az. Egyik alkalommal a fiam (2-3 éves lehetett) már kiválasztott valamit, és álltunk a sorban a pénztárnál. Aztán a várakozásban meggondolta magát, és megkérdezte, hogy veszünk-e. Mondtam neki, hogy persze (nem az ő hibája volt, hogy várakozni kellett), de tudod a szabályt, a másikat vissza kell tenni. Mivel pontosan tudta a szabályt, egy kicsit sem bánta. Akkoriban ment egy mese a tv-ben, amiben voltak mentők, tűzoltók, stb., és mikor a parancsnok kiadta a feladatot, azok kórusban rávágták, hogy: Igenis uram! A gyerekek tovább látják a mesét mint nézik, a fejük még nincs tele mindenféle hülyeséggel, szóval nekik a gondolataik közt megy a mese tovább, az úton is, a boltban is. Mikor mondtam, hogy akkor a korábban kiválasztott dolgot vissza kell tenni ha másikat akar, a fiam csak annyit mondott jó hangosan: Igenis uram, és már ballagott is cserélni. Emlékszem milyen szemekkel néztek rám, gondolták, szegény gyerek micsoda terror alatt lehet. 🙂 No de megint elkanyarodtunk! A lényeg, hogy a gyerek nem követelőzik, legfeljebb ha rászoktatjuk. Szintén szürreális volt, mikor egyszer egy 16 éves lányt láttam hisztizni, mert nem azt kapott amit szeretett volna (azt hitte nő, de ekkor bizonyította, hogy még csak lány).

A gyerekek közben megnőttek. Nem felnőttek még, de már pontosan tudják, hogy mire van szükségük. Meg azt is mire nincs. Persze udvariasok is, mindent megköszönnek, semmire nem mondanák, hogy nem örülnek neki, mosolyogva megköszönik, elveszik, aztán valahol a sarokban landol, ha nem volt jó a választás. Most más elv van. Már nem a bármit de csak egyet elv érvényesül, hanem a bármit, ha arra szükség van, értelme van, használható, hosszú távon is. Inkább legyen 1 db hasznos és drága, mint sok olcsó és haszontalan (ami végül drága). És ez is működik.

De már megint nagyon elkanyarodtunk! Az a baj, hogy túl sok dolog jut eszembe! Eszembe jut pl. az is, amikor a lányom kicsi volt (úgy 1 éves), és mindenki azt bizonygatta, hogy egy „tanuló kutyára” van szüksége (ilyen plüss vacak ami énekel meg számol). Nem nagyon értettem, miért jó, ha meg akarom tanítani számolni, akkor megtanítom én (így is lett), de azért beadtam a derekam és megkapta. Aztán a következő kép ami bevillan, hogy ül a szőnyegen, mellette a tanuló kutya, és boldogan játszik. Egy üres ásványvizes flakonnal. 🙂 Nem mindig a drága ajándék a jó ajándék! A jó ajándék az, amire épp szükség van. Lehet, hogy az egy üres flakon.

No de az eredeti téma, amiről ezek eszembe jutottak! Szóval az van, hogy azt látom a tágabb környezetemben, hogy az emberek nagy részén teljesen eluralkodott a káosz, a karácsonyi őrület. Gombóc Artúr módjára vásárolják az ajándékokat, egyre többet, mert azt gondolják, az ajándékok száma, értéke, egyenesen arányos a szeretet mértékével. Pedig baromira nem. Már azt is tapasztalom, hogy értékkeretben mérik az ajándékot. Vagyis addig kell valakinek vásárolni, amíg az ajándékok értéke el nem ér egy bizonyos összeget, mert ha még x Ft sincs, akkor… Mindegy, hogy mind egy kalap szar, amire semmi szükség, csak kegyen elköltve a keret, mert az a boldogság. Hát nem. A jó ajándék az, amire szükség van, ami hasznosul. Értéktől függetlenül. Ha az 100 000 Ft akkor annyi, ha 2000 Ft akkor annyi. És nem csak azért az a jó ajándék, mert nem az ablakon lett kidobva a pénz, hanem mert ha tudod, hogy a másiknak mire van szüksége, mi az ami számára praktikus, az azt jelenti, hogy ismered, figyelsz rá, és nem hiszem, hogy kell ettől nagyobb ajándék. Ha nem tudod minek örülne, nem ismered, nem figyelsz rá. Akkor vehetsz bármit. A családot szoktam is ugratni, hogy már tudom, hogy mit gondolnak rólam, mert mindig zoknit, tusfürdőt, parfümöt meg sok csokit kapok. Vagyis büdös vagyok, aki lyukas zokniban ipari mennyiségű csokit zabál. 🙂 Persze csak viccelek, a zokni mindig jól jön, tusfürdőt, parfümöt sosem kell vennem, a csoki meg hát csoki, az biztos nem romlik meg (nincs ideje). Szóval örülök neki, tökéletesen elégedett vagyok, de még kevesebbel is beérném, és szerencsére mindenki (aki számít) pontosan tudja, hogy mi az. 😉

Ha ti is jó ajándékokat akartok, akkor ti is így gondolkodjatok, és felejtsétek el a számokat! A szeretetnek nincs ára, annak értéke van!